Elég inspirálónak találom a transzneműeket. Igazán jó látni, hogy vannak emberek, akik szeretnék jól és boldogan élni az életüket, és ezért megtesznek mindent, amit csak lehet. Érdekes viszont, milyen reakciókat válthat ki bizonyos emberekből a tudat, hogy biz' isten vannak mások is, akik másképp gondolnak és másképp éreznek, mint ők. Dühöt? Agressziót? Undort? Félelmet? Nyilván, de azért azt le kell szögezni, többségük azt sem tudja mitől is fél, retteg vagy undorodik. Ezen érzetek kiváltó oka lehet egy mélyen leledző szorongás, amit generálhat az elégedetlenség érzése, amit aztán szorosan követ egyfajta féltékenység is. (És az ember "nyilván" féltékeny arra akinek így-úgy, de jobb mint neki.) Utálni pedig, mint jól tudjuk mindig kell valakit-valamit, szükség van egy célpontra a bennünk felgyülemlett méregnek, ami az évek-évtizedek alatt csak gyűlt és gyűlt, egészen addig míg ki nem törik. Hol egy "migráns", hol egy "buzi", hol a "köcsög gazdagok", de ha a "fölöttünk állók" ezt nem tudják megadni, akkor otthon az asszony vagy a gyerekek élvezhetik ezt a nem oly megtisztelő figyelmet. Manapság a transzneműeket érhetik a hasonlóan "jó szándékú" emberek szeretete, ami nem meglepő, hisz a média is elég nagy visszhangot generál a témának.
A nemváltó műtétet megelőzi egy pszichológiai vizsgálat, amire azért van szükség, hogy megbizonyosodjanak arról, nincs-e bármilyen mentális problémája az egyénnek. Ha nincs, és megállapítják, hogy a nemváltás joggal történhetne meg, -tehát valóban egy női-férfi lélek van a rossz testben- engedélyezhetik a műtétet.
Lesznek, illetve vannak olyanok, akik kikérik maguknak, ők ugyan nem féltékenyek (erről lentebb lesz még szó), de ha nem azok, akkor a félelem lesz a következő lehetséges ok. De lehet-e valós ez a félelem? Jogos a rettegés? Popper Péter szavaival élve, irreális félelem, ha egy ember fél a pókoktól, a lecseszéstől vagy akár az elutasítástól, hiszen egy hétköznapi pók, a leszidás, a visszautasítás nem jelent valódi veszélyt egy ember életére nézve. Ez tehát nem egy valós, nem reális félelem. Az már reális félelem, ha attól tartunk, hogyha fegyvert tartanak ránk akkor lelőnek vagy hogy elveszítjük a munkánkat és egzisztenciálisan csődbe megyünk, az utcára kerülünk. Az irreális félelem egy belső feloldatlan szorongásból fakad, ami könnyen alakulhat fóbiává is (pl. homofóbia), amivel érdemes szakemberhez fordulni, nem ajánlott megvárni míg krónikussá, patologikussá válik. Na de egy transznemű ember mégis milyen és mekkora veszélyt jelenthet egy tőle félő-rettegő-undorodóra nézve? Véleményem szerint pontosan annyit, amennyit bármelyik lélegző ember a bolygón. Mégsem élik egész életüket embertársaiktól való rettegésben, nem is lehetne, ellenkező esetben kétséget kizáróan klinikai kezelésre szorulnának. Pedig ezen személyek döntő többsége szerint, aki pszichiáterhez jár, esetleg terápiás kezelés alatt áll, nem lehet más csak "bolond". Jól példázza ez azt a tényt, mennyire nem értik a körülöttük zajló életet, mennyire elzárkóznak embertársuk megértése, megismerése elől. Ez a fajta szocializálatlanság vagy félre szocializálódás, és az élet egy rosszul vagy egyáltalán nem ismert része válthatja ki az undor érzetét is. Vissza is térhetünk tehát a féltékenységre, amit a magunkkal szemben érzett elégedetlenségünk generál, és ha elégedetlen az ember, akkor mérges, dühös, feszült. Ebben az állapotban fogékonyabb a bizonyos emberektől való undorodásra, utálatára, és mivel a megismerés, megértés igénye alapvetően hiányzik belőle, a problémát sem önnön saját maga megismerésénél kezdi. Nem vizsgálja meg mi lehet a belső feszélyezettségének valódi oka, helyette másokat hibáztat, mérgét egy olyan dologra vezeti át, amit nem ért és amitől "joggal" undorodhat, mert nem ismeri azt, hogy aztán zászlajaként felhasználva elterelje saját rendellenességeiről, hiányosságairól, problémáiról a figyelmét. És ha valaki nem ismeri saját magát, mégis miféle alapokra helyezve várhatjuk tőle, hogy megértsen másokat?!
De ez vajon az Ő hibájuk vagy rajtuk kívül eső probléma? Is-is. Ne gondoljuk, hogy a másság egy 20-21. századi "probléma". Az ókori görögöknél az volt a szokás, hogy a fiút egy másik férfi vezeti be a szexualitásba, a katonák szívesen lelték örömüket egymásban is, sőt színházaikban a női szerepeket is férfiak játszották. Ebben a kultúrában az ember felvilágosult, gazdaságilag-társadalmilag fejlett, nyitott volt a világra. A viktoriánus Angliában (akkor már nem oly nyíltan) léteztek olyan titkos bordélyok, ahol "szenvedélyüknek" hódolva, férfiak nőknek maszkírozva más férfiaknak nyújthattak különféle örömöket. A modern kori "felvilágosult" szexualitás a kereszténység térnyerésével azonos, és rengeteg probléma forrása is egyben. A szeretet vallásának minősített hitközösségekben alapjaiban határozták meg, mi lehet normális és mi az, ami már nem. Nem várták az emberektől a nyitottságot, sőt, a megváltozott politikai-vallási (ami ebben az időben kéz a kézben járt) világrendszerben ennek nem is volt helye, és az ókori görög kultúrával ellentétben, megkezdődött egy intellektuális dekonstrukció. Míg például az ókori kultúrákban a tudósok a társadalom, egyik ha nem legmeghatározóbb, legelismertebb rétegeihez tartoztak, az új rendszerben istenkáromlókká, sátánistákká, a köz ellenségeivé válhattak, hacsak nem álltak be a sorba. Az embereket a szeretet vallásának zászlaja alatt hozzászoktatták ahhoz, hogy akinek gondolkodása, véleménye, élete eltér a "sajátunktól", ami inkább a vallás által biztosított kollektív gondolat volt, akkor azt nyugodtan üldöztethetjük, szoríthatjuk a társadalom peremére vagy pusztíthatjuk akár el. A homoszexuálisoknak, a transzszexuálisoknak és más szexuális beállítottságúaknak, pontosan ugyanúgy, ahogyan más valláskultúráknak, nincs és nem is volt helye ebben a rendszerben.
Míg a természeti vallások arra tanították az embert, miként élhet boldog, lelkileg kiegyensúlyozott életet, tehát megtanított befelé tekinteni, addig az új, "felvilágosult" rendszerben erre már nincs szükség; csak nézzen mereven az égre, és közben megmondják majd mi a jó és hogyan kell élni. Ezt kaptuk Mi örökül, annyi különbséggel, hogy már nem az égre bámulunk, hanem a tévére és a telefonunkra. A felfoghatatlanul felgyorsult életünkbe egyszerűen nem fér bele, hogy időt szakítsunk önnön magunkra, arra viszont van, hogy mások nyaka fölött lengessük az ítélet pallosát. Míg az ember nem kezdi el vállalni saját magáért a felelősséget, és amíg képes arra, hogy ideológiai kifogásokat gyúrjon, hogy megkímélje magát a keserű felismeréstől: nem tökéletes, vannak hibái és problémái, amiken bizony keményen dolgoznia kell, addig (mint megannyi másban) a transzszexuálisok megítélésében sem lesz előrelépés. Nem fogják annak látni őket amik: embereknek, akik csak boldogok szeretnének lenni. A különbség csupán annyi, hogy ők képesek arra, amire az emberiség egy nagy része még nem. Önismeretre.
Mégis hogyan lesz egy ember transznemű? Nem lesz, így születik. Hangsúlyozandó, hogy nem döntés kérdése és nem betegség (így, aki fóbiás megnyugodhat: nem ragályos). Egy transznemű a nemváltó műtét előtt is teljesen tisztában van a beállítottságával, lévén ő így született. Viszont nemi érett korban jöhet el a felismerés, mivel akkor már lassan körvonalazódni látszik számukra a nemi szerepek egy ember életében játszott fontossága, hogy valami nem úgy működik bennük, ahogyan adott esetben a többiekben. Ez a felismerés rengeteg traumával, viselkedésbeli torzulással járhat, mert másságukat titkolniuk kell, és az állandó megfelelési kényszertől csak az lebeg a szemük előtt, hogy "kinek kellene lennem", nem az, hogy "ki vagyok valójában". A környezet rengeteget tud segíteni és ártani is, általában sajnos az utóbbi szokott érvényesülni, így ez a titkolózás és színjáték egy idő után nyomasztóvá, frusztrálóvá válik, amitől könnyen depresszióba süllyedhetnek. Ilyenkor juthatnak el először szakorvoshoz, aki alapos és több terápiás alkalommal terelheti a figyelmet a belső megismerése felé. Ijesztően bátornak és erősnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ki tudja mondani, ki is ő valójában. A legtöbben erre nem is képesek. Mikor elérkezik a felismerés letaglózó ereje, a következő nagy lépés a játszmák elhagyása, és talán ez a legnehezebb feladat egy ember életében.
A történelmi örökségünk és az emberek egymással vívott játszmái oda vezettek, hogy nem látjuk egymást és -ami a legfontosabb- magunkat annak akik. Szörnyen nyomasztó lehet a munkahelyen, a párkapcsolatban, a családunkban, az életben folytatott sorozatos megfelelni akarás, játszmázás, ami oda jutott, hogy bátornak könyveljük el azt, aki nemet tud minderre mondani, aki hajlandó megismerni önmagát és azt nem szégyellve éli tovább az életét. Ha félsz, undorodsz, rettegsz a transzneműektől, esetleg a melegektől, ajánlom ismerd meg előbb saját magad. Aztán ismerd meg őket is mint embert, mint egy olyasvalakit, akiben hasonló érzések munkálkodnak, mint benned. Popper Péter az irreális félelmek és a belső szorongások leküzdésére a paradox terápiát javasolja, aminek lényege közel kerülni a félelmeidhez, ismerd meg őket, hogy rájöjj, azok nem jelentenek rád valós veszélyt.
