Február 29.

Szombat.

Végre tovább tudtam aludni, mint általában. Nem kellett az ébresztőmre kelnem. Habár így is sietéssel és azzal a borzasztó szorongással indult ez a napom is, amivel az összes többi.Gondolkodás nélkül lefőztem a kávémat, majd azon kaptam magam, hogy a konditeremben vagyok. Aztán meg azon, hogy otthon ebédelek. Az ebéd után pedig olyan hirtelen eltelt az idő, hogy mire észbe kaptam, már este volt.

Fejvesztve elindultam, hogy odaérjek a színházba a megbeszélt időpontra. Pár perc híján ez sikerült is, így némileg enyhült a bennem szinte folyamatosan jelenlévő feszültség. De sajnos csak némileg... hiszen amikor megérkeztem az Artus Stúdióba még mindig ott motoszkált a fejemben megbújva a hétvége során rám váró és elvégzendő feladatok sorozata.

Érkezési sorrendben lehetett elhelyezkedni a nézőtéren, így már jóval a kezdés előtt ott voltam. A folyosón már kígyózó sorban álltak a kíváncsi nézők. Azt tudtam, hogy teltházas előadáson fogok részt venni, de arról őszintén szólva, fogalmam sem volt mit fogok megnézni. Ez alapvetően nem jellemző rám, de agyamban mostanában folyamatosan jelenlévő káosz és anarchia következtében, már nem volt kapacitásom arra, hogy még több ‘felesleges’ információt fogadjak be. Gondoltam majd, ha ott leszek, úgyis kiderül mire kellett eljönnöm. Ja, igen... mert azt is fontos tudni, hogy ez egy KÖTELEZŐ program volt számomra... és bosszús is voltam miatta, amiért időt kell szakítanom, még erre is.

Nem magával a kultúrprogrammal volt problémám... sokkal inkább az időzítéssel. Hogy; – Miért pont most kell ennek is lennie? Miért nem lehet ez máskor? Erre most annyira nincs időm!

Tehát nagy erőfeszítések árán végül csak odakeveredtem erre az előadásra...ami, 20:00-i kezdéssel volt meghirdetve...Ennek ellenére 20:15-kor még nem kezdődött el semmi. A nézők asztaloknál ültek, a büfénél lézengtek, iszogattak, diskuráltak, közben élőzene szólt... én pedig egyre enerváltabb állapotba kerültem, hiszen tudtam, ha nem kezdik el időben... akkor csúszni fog az egész műsor, tehát később is lesz vége, ami azt jelenti, hogy a másik helyről, ahova hivatalos vagyok az előadás után, el fogok késni...

Szóval, már megint rám tört a pánik... és dühös is voltam, amiatt, hogyha egy színházban elvárják a nézőtől, hogy időben érkezzen, akkor ugyan legyenek már annyira korrektek, hogy ők is időben kezdik és fejezik be a produkciót. – Hát mégis, hogy tervezzen így előre az ember? – A fejemben dúló viharok közepedte, egyszer csak tisztulni kezdett valami... mintha eloszlottak volna valamelyest a felhők.

Eszembe jutott, hogy; Mi van akkor, ha az előadás már elkezdődött? Mi van akkor, ha ez egy performance, ahol az emberek egy kellemes beszélgetős estét töltenek el együtt?Hiszen, az asztaltársaságok olyan jól elvoltak egymással. Mindenki storyzott, nevetett, érdeklődött mi van a másikkal... Ez a gondolat részben megnyugtatott, részben pedig még nyugtalanabbá tett... ugyanis, ha és amennyiben ezen gondolataim helytállók lennének... és valóban ez lenne az előadás, akkor a legnagyobb felháborodással eltűntem volna, mint a kámfor... hiszen nekem nincs időm arra, hogy diskuráljak, mások felől érdeklődjek, iszogassak, vagy nevetgéljek... Mert nekem komoly feladataim vannak!

De szerencsére, mielőtt teljesen belegabalyodtam volna a megválaszolatlan kérdéseimbe, a Kérész Művek egyik tagja fellépett a pódiumra, és köszöntötte a vendégeket, valamint bővebb tájékoztatást adott (az olyan tudatlanoknak, mint én), magáról a társulatról. Tudatta, hogy előadásaik kérész életűek, tehát nomen est omen, innen ered a társulat neve. Továbbá arról is tájékoztatást adott, hogy nem egy jól kigyakorlott és betanult darabot fogunk látni, hanem egy majdhogynem spontán reakciót február 29.-re, a szökőévre, erre a plusz egy napra, amit 4 évente egyszer van lehetőségünk megélni/átélni. – Ennél a résznél, teljesen elképedtem, ugyanis akkor tudatosult bennem, hogy idén szökő év van, illetve az is, hogy 29.-e van és nem 28. Tehát ebben az évben van egy plusz napom, időm mégsincs ... Ezáltal kicsit kizökkentem a rajtam eluralkodó robot funkcióból (felkelni-dolgozni-aludni), és konstatáltam, hogy a dátumbeállításomon még van mit javítani, hogy ne csak át, hanem meg is éljem az életem.

Ezt követően elkezdődött az előadás. Az igazat megvallva, nem emlékszem rá hogyan. Csak az maradt meg, hogy rengeteg asszociatív részből állt össze az egész, oly módon, hogy sokszor a ‘közönséget’/résztvevőket is bevonták... Már, ha nem feltételezzük azt, hogy mi is az elejétől fogva a részei voltunk ennek a számomra alapvetően szokatlannak mondható műsornak.

Nem tudom, hogyan csinálta a társulat ennyire észrevétlenül, mégis direkt módon ezt a fajta interakciót. A résztvevőket (és szándékosan ezt a szót használom a nézők/közönség helyett) olyan fantasztikus módon vonták be az éppen zajló jelenetekbe, hogy az majdhogynem fel sem tűnt. Olyan volt, mint egy társasjáték, amiben mindenki nyer, vagy amiben mindenki veszít. De ami közös az az, hogy mindenki ugyan azt az időt nyeri meg és veszíti el egyszerre.

Én, a nagy duzzogó, időhiány miatt szorongó, magát soha utol nem érő néző, én nyertem. Mert ez a performance kiszakított engem a térből és az időből, és nem voltam más, mint maga a pillanat.

Az a pillanat, amiben együtt éltem a többi résztvevővel.

Az a pillanat amikor nem robot voltam.

Az a pillanat, amikor jól szórakoztam.

Az a pillanat, amikor nem szorongtam, és az a pillanat is, amikor eszembe se jutott az idő, és annak a folyamatos múlása.

Megéltem a pillanatot.