Online színház és az irányított tekintet
2020. május 13. írta: Kriszti Paál

Online színház és az irányított tekintet

fullsizeoutput_1cb1.jpeg

Fantasztikusan jó elgondolásnak találom azt, hogy ebben a mindentől elzárt, bezárkózott járvány helyzetben is van lehetősége a művelődni vágyó egyéneknek különféle kultúrprogramok közül választani. Ilyen például az olvasás, a film nézés, egy virtuális séta megtétele valamely múzeumban, vagy akár egy színdarab megtekintése online formában. Az első három programon, úgy vélem nincs mit magyarázni (számomra normál helyzetben is magától értetődő ezen lehetőségek művelése a színházlátogatással egyetemben). Azonban az online színházi forma von maga után néhány kérdést.

Első sorban azt, hogy vajon az a színházi darab, melyet audiovizuális formában tekintek meg az otthonomban (vagy bárhol máshol...lényeg, hogy nem az előadás helyszínén) egyenértékű-e azzal, mikor az erre alkalmas helyen közvetlenül (előadótérben, színházban) tekintem meg ugyanazt?

Számomra a színházlátogatás varázsa az egyszeri és megmásíthatatlan pillanatokban rejlik. Abban, hogy hiába nézem meg egy és ugyanazon darabot két külön alkalommal, nem ugyanazt látom. Mindig egy kicsit más, méghozzá azért, mert a színész monológja során máshol veszi a levegőt, talán kicsit más szóhasználattal, eltéréssel mondja szövegét, másképp ölti magára jelmezét, máshogyan gesztikulál...és még a végtelenségig sorolhatnám az élő játék különleges jegyeit, de jelenleg nem e célból írok, így nem folytatom ennek listáját. Úgy vélem, hogy a színház személyes jelenlét nélkül élvezhetetlen... vagy legalábbis nehezen befogadható.

A színházba járás kifejezés eleve magában hordozza a helyváltoztatás fogalmát is. Színházba járok. Tehát, kiszakadok otthonról, elhagyom a szokásos ’lelőhelyem’, megváltozatom azt, és egy másik épületbe, egy előadásra alkalmas intézménybe megyek. Általában már maga az oda vezető út is segít abban, hogy kiszakadjak a mindennapok rutinjából, hogy átszellemüljek, hogy ráhangolódjak a színdarabra. Ezáltal sokkal könnyebb átélni, befogadni a látottakat.

Ezen a helyen egy adott közösséggel együtt ugyanazt a műsort tekintjük meg, mégis mindenki más szemszögből nézi. Mindenkinek más lesz belőle a fontos, a lényeges, hiszen minden néző más-más szakaszával tud azonosulni a látottaknak. Minden egyes néző résztvevő is egyben, hiszen az ott létük, még ha csak minimálisan is, de befolyásolja a műsort pusztán a jelenlétükkel. S, ha nem szokványos színdarabról, hanem egy interaktív produkcióról beszélünk, a nézők, mint potenciális résztvevők szerepe megnő, és elengedhetetlenné válik. Az interaktív daraboknál még inkább érvényesül az a gondolat, mely szerint egy színházi előadás csakis ott, abban a háromdimenziós térben létezik, azon részvevők számára, akik mind fizikailag, mind szellemileg a társulat által megteremtett jelenben vannak. Ezen nézők részt vesznek egy fiktív, de valós idejű történésben, mely aztán az életük részévé válik.

Ezzel szemben, ha itthon megnézek egy videófelvételt egy színházi előadásról, akkor én, személy szerint nem válok a részévé, csak egy történet részesévé. Ebben a formában csupán csak egy ’illetéktelen behatoló’, egy kukkoló leszek, aki kémleli az egykor előadott lehetséges valóság részleteit.

Nem változtatom meg a helyem. Nem történik meg a jelenemből való kiszakadás és ekképp nem tudok átszellemülni. Hallom a mosógép beszűrődő hangját, az utcán síró és nevető gyerekeket, az őket fegyelmező szülőket ... Képtelen vagyok összpontosítani a lényegre, arra a mondanivalóra, amit a társulat át szeretne adni. Ez persze semmilyen körülmények között nem az ő hibájuk, egyszerűen csak a személyes kapcsolat hiánya. A közvetett információ küldési csatorna az, ami megsemmisíti a színház mibenlétét.

Egy színházi előadásról készült videófelvételen nem azt látom viszont, amire adott esetben én fókuszálnék, hanem kénytelen vagyok azt nézni, amit az operatőr vesz fókuszba. Emiatt nem tudom a saját magam felfogása szerint értelmezni az előadást, hiszen a tekintetem irányítás alatt áll. S ez a tekintet, nem feltétlenül a rendező által megtervezett történéseket követi, hanem azon részeit a darabnak, melyet az operatőr fontosnak vél – kivéve, ha a rendező és az operatőr személye azonos. Azonban ez utóbbi esetben sem ugyanazt látom viszont a képernyőn, amit az előadás helyszínén résztvevőként látnék. Ugyanis, ha személyesen részt vennék az előadáson, a tekintetem szabadon vándorolhatna az egész térben. Az előadás általam látott részévé válhatna az előttem ülő hölgy indokolatlanul a látóterembe férkőző frizurája, a mellettem ülő fészkelődése, vagy egy távolabbi néző által kiváltott zörej, ahogy épp a táskájában matat. Hogy egy nálam jóval okosabb ember, Heidegger szavait idézzem; „Ami a tér sajátja, önmagából kell megmutatkozzék.”

Lehet-e azonosulni egy fiktív valósággal úgy, hogy nemcsak nem válunk a részeivé, de még a figyelmünk tárgyát is meghatározzák, megfosztva minket saját tekintetünk szabadságától?
Én személy szerint nem tudok azonosulni vele, sőt egyenesen bosszant ez a fajta korlátozottság, hiszen amit én látok, az valaki másnak (az operatőrnek) a szemszöge, és nem az enyém. Emiatt az előadás által belőlem kiváltott gondolatok sem teljes mértékben a sajátjaim... mivelhogy nem összességében látom és élem át az egészet, hanem darabosan. Valaki más által fontosnak vélt részletekben, nem egyben. Mindemellett pedig az audiovizuális rögzítés következtében elvész az előadásnak az a lényegi komponense, mely szerint megismételhetetlen... hiszen újra nézhető, visszatekerhető, megállítható, és ezen tulajdonságok birtokában a színdarab értékét megfosztják attól a varázslatos megfoghatatlanságtól, melyet mindig a pillanat alakít, s mely pillanatokkal csakis az adott darab nézői, szereplői és résztvevői lesznek gazdagabbak.

Egy videófelvételen nem tudok én, mint egyén arra koncentrálni az előadás közben amire szeretnék. Nem tud úgy kószálni a tekintetem színész és színész, díszlet és színész között ahogyan azt közvetlenül tenném egy légtérben az eseménnyel. Most csak a szobámban tud vándorolni a tekintetem és ez a vándorlás megzavarja a figyelmem, mivelhogy a tér változatlan és így nem történik meg a kiszakadás a saját világomból. Nem válok eggyé a társulat által megteremtett világgal, maradok a sajátomban ... miközben erőlködve próbálok csatlakozni ahhoz a virtuális atmoszférához, mely akkor és ott létezett... de nem megy.

„A képzelet szabad játéka nem erőszakolható ki...Nem kell akarni semmit, nem kell törekedni semmire, hanem éppen engedni, hogy a figyelem belemerüljön a céltalan játékba, és közben önmagának adjon szabályokat. Létrehozza azt a ’célszerűtlen célszerűséget’, amelyként Kant szerint a természet ad az észlelés és kifejezés szorosan összetartozó zsenialitásában szabályokat önmagának...Az a természet, amelyik miközben látvánnyá sematizálja önmagát, mindvégig láthatatlan marad.”1

page2image22848

1 Szabó Zsigmond: A tér és a művészet, URL: https://www.kozterkep.hu/user/1/file- e5129d5d9f473c6ba360199a7ec770c8.pdf

A bejegyzés trackback címe:

https://virtualfreedom.blog.hu/api/trackback/id/tr8115690058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása