A láthatatlantól való félelem
2020. május 20. írta: Kriszti Paál

A láthatatlantól való félelem

img_8227.JPG

Futok, rohanok, kapkodok, hogy utol ne érjen, hogy meg ne előzzön. Folyton a nyomomban lohol. Sürget, és valahogy mindig egyre többet és többet követel az életemből. Az életből, ami szinte már nem is az enyém... hiszen körülötte forog minden. Mert félek tőle. Félek attól, hogy egyszer lehagy. Szüntelenül ott lapul bennem az általa kiváltott szorongás, ami arra késztet, hogy ne álljak meg. Csináljam, ameddig csak tudom. És én szakadatlanul próbálom tartani az iramot, amit diktál. Azt, amit megkövetel. Mert, ha lemaradok... akkor nem tudom, hogy mi lesz.

Bizonytalan és ismeretlen számomra az állapot, melyben nemhogy utolér, de meg is előz. Ha utolér, megöregszem. S, ha megelőz meghalok. De a halálom nem determinálja az ő végességét, csak az enyémet. Így helyettem majd más nyomába ered. Ha pedig már senki nem marad, akivel versenyt futhatna, egyedül marad. De létezni akkor is fog. Azzal az egyetlen nagy különbséggel, hogy nem lesz majd senki, aki meghatározná. Elveszti majd a korlátait, melyek közé mi emberek szorítottuk, mely korlátokkal szabályokat teremtettünk cselekedeteinek.

Soha senki sem látta őt szemtől szemben, mégis mindenki érzékeli, s életének bizonyos szakaszaiban megijed vagy fél tőle.

 

Ez a halálszorongás az, ami jelenlegi napjainkat is körül öleli. Félünk valamitől, amit nem látunk. Félünk attól, hogy folyton veszélyben vagyunk. Félünk a bizonytalanságtól. Attól, hogy nem tudjuk mi lesz akkor, ha minket is megtámad. Félünk attól is, hogy már megtámadott bennünket, csak még nem észleltük a jeleit, hiszen várni kell, hogy felüsse fejét a legapróbb tünete. Emiatt önkéntelenül és fáradhatatlanul analizáljuk magunkat. Minden egyes levegővételünket. Mindent, ami ezidáig oly természetesnek tűnt... például egy tüsszentés, mikor épp valami az orrunkat csiklandozza, egy krákogás vagy köhögés, egy mohón félrenyelt korty víz miatt, mellyel csak szomjunkat próbáltuk oltani. Ártatlan emberi dolgok, melyek mostanra gyanússá, sőt egyenesen rémisztővé váltak. Hiszen nem tudhatjuk, hogy hordozói vagyunk-e. Ebből kifolyólag önmagunktól is félünk, és mivel önmagunk egészségében sem lehetünk bizonyosak, így másokéban sem. Ez a bizonytalanság félelmet szül, s ez a félelem valami olyan dolog miatt van, amit nem látunk, de aminek a létezése szinte mindenkire végzetes. Legalábbis azt mondták. Óvatosnak kell lenni! Mindenkitől távol kell maradni!... Mert nem tudhatjuk ki az, akitől egy óvatlan pillanatban elkaphatjuk.

 

Nevén nevezték a szörnyeteget. Definiálták félelmünk tárgyát. Sőt, pontos leírásokkal is elláttak bennünket a kinézetét illetően. (...Talán azért, hogyha éppen mikroszkópon át néznénk farkasszemet jelenünk esküdt ellenségével, felismerjük. Vagy talán azért, hogyha meggyengít bennünket, tisztában legyünk támadónk különös védjegyeivel...)

 

Azt is mondták; Mossunk kezet! Fertőtlenítsünk! Maradjunk otthon! Mást nem tehetünk. Legyünk fegyelmezettek! Tartsuk be a szabályokat! ...és akkor megfékezhetjük. Azt is mondták, hogy csak idő kérdése, és felüti a fejét egy újabb. Egy másik, amit majd ugyanígy nem fogunk látni, de amitől ugyanígy félni fogunk, mert soha nem lehetünk biztosak benne, mikor találkozunk éppen a végzetünkkel. Valami, valahol mindig ott leselkedett /leselkedik / fog leselkedni körülöttünk, mely lépten nyomon talán utol is ér bennünket. Azonban egyik sincs olyan horderejű, mint az, ami mindannyiunk része, s mellyel mindannyian megpróbálunk versenyt futni.

Az idő az, ami még mikroszkóppal sem mutatható ki, ellenben létezése vitathatatlan és mindannyiunk számára végzetes. Mikor egy vírustól, betegségtől, járványtól félünk, saját tulajdon létünk végességével szembesülünk. Ez a szembesülés szorongást, pánikot és félelmet szül, hiszen megijedünk attól, hogy nem lesz elég időnk élni. S az, aki ezen félelmén nem tud felül kerekedni, valójában nem is fog élni igazán.

Kockázatos bátran élni, de semmivel sem kockázatosabb, mint bizonytalan biztonságban félholtként tengetni hátralévő életünket, míg az utolsót nem üti az óra. Félreértés ne essék, bátorság alatt semmiképp sem felelőtlenséget értek, csupán arra próbálok rámutatni, hogy mindannyiunk rendelkezésére ugyanannyi idő áll naponta, melynek felhasználása kizárólag rajtunk múlik, ahogyan az is, hogy életünk perceit milyen pillanatokkal, gondolatokkal, érzésekkel töltjük ki.

Ha egyszer majd lejár az időm, azt szeretném, hogy tudjam, éltem. Igazán. És ha ez így lesz, tudni fogom, hogy még éltem nem féltem.

 

„Telj be élettel! Halj meg idejében!”

Nietzsche

„Ne hagyj a halálnak magadból mást, csak egy kiégett kastélyt!”

Zorbász

„Csöndesen értem el halálomig... azzal a bizonyossággal, hogy szívem utolsó dobbanása fel lesz jegyezve munkám utolsó lapján, és a halál csupán egy halottat ragadhat el.”

Sartre

A bejegyzés trackback címe:

https://virtualfreedom.blog.hu/api/trackback/id/tr4215709936

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.