Az Eurostat legutóbbi mérései ismételten igazolták, hogy a magyar népesség elöregedőben és fogyóban van, aminek leginkább a társadalom fiataljai látják kárát. A folyamatos kivándorlás, Kelet-Magyarország egyre jobban való elszakadása vagy az aktuálpolitikai helyzet mind mind csak következményei annak a folyamatnak, ami egyenlőre megállíthatatlannak tűnik. Hogyan jutottunk oda, hogy a magyar társadalomba való kikerülés (értsd munkaérés, munkakezdés) után a fiatalok egyre elkeseredettebb, kilátástalanabb állapotba kerülnek? Hogyan történhetett, hogy a magyar fiatalok java része inkább külföldön próbál vagy próbálna szerencsét? Miért vagyunk a "depressziós nemzet"?
Első soron a történelmünket kell megvizsgálnunk, ami valamilyen oknál fogva, telve van "rossz emlékekkel", amiket generációtól függetlenül folyamatosan fel is emlegetünk magunknak. Tatárjárás, török megszállás, orosz diktatúra, mást se mondjak: trianon. A nemzeti himnuszunk szomorú, szorongó, traumákkal teli esdeklő óda istenhez, mintha rajtunk már csak egy istenség, egy csoda segíthetne. Hangosan zengjük, de tartalmát figyelmünk már elkerüli; tömören arról szól, hogy a magyar nép sokat szenvedett már az elnyomók miatt, és Isten segítsen minket, hogy a következő időszak hozzon boldog, víg éveket. Írása idején, 1823-ban Kölcsey aligha láthatta előre az 1848-49-es eseményeket, az 1920-as trianoni szerződést vagy az 1945-ös orosz megszállást. Biztos vagyok abban, hogy beleírta volna ezeket is. Igaz a megszállott, elnyomott időknek 1989-ben hivatalosan is vége szakadt, mi mégis ragaszkodunk az áldozat szerephez, amit lépten-nyomon hangoztatunk, ha kell beemeljük a jelen valóságába is.
Történelmi traumák léteznek és olyannyira részünkké tudnak válni, hogy bizonyos helyzetekben észre sem vesszük, reflexszerűen törnek belőlünk elő. Életünk részei, amik olyan természetesek, hogy fel sem merül bennünk a kérdés, miért nekünk van a világon a legdepresszívebb himuszunk. Kölcsey Ferenc korának elvitathatatlanul egyik legnagyobb költője volt, aki azért írta meg, hogy azokban a nehéz időkben ezzel az üzenettel fogja össze a magyarságot, de manapság ez szakít szét minket. Egy más kor volt, más problémákkal. Azóta mindenki "hazaáruló" aki túl lát ezeken.
2019-ben a magyar emberek egy része még mindig attól tart, hogy egy idegen, számára ismeretlen nemzet egyszerűen csak besétál, és elfoglalja az országot ahol él. Öt teljes éve elindult egy migrációs válság. Emberek százezrei voltak kénytelenek elhagyni élőhelyüket az ott zajló háborúk vagy a gazdasági kilátástalanság miatt, amit a magyar politikai vezetés, kihasználva az emberek tanult történelmi traumáit, saját helyzetének megerősítésére használt fel. Démonizált és ördögi sémára felépített egy karaktert, azt ráhúzta az összes menekültre-emigránsra és legyártott magának egy ellenségképet. (Ezt a manipulatív technikát használják még a fogyasztás növelése céljából, akár ebben a pillanatban is.) Manipulálni azt a legkönnyebb aki fél, traumatizálva van, aki szorong, depressziós. A magyar népesség java része amióta az eszét tudja, ebben a depresszív, szorongó állapotban van tartva, így az éppen aktuális politikai vezetés direkte erre játszva kártyáit kínálhat különböző megoldásokat. A történelem során a magyar nemzet sajnos valóban elszenvedője volt az idegen megszállásoknak, a legutóbbi alig ért véget, de arról már az itt élő huszon-harminc éveseknek aligha lehetnek élénk emlékei. Ezért hívhatjuk ezeket tanult traumáknak.
Jelenleg ebben az állapotban pont azok az emberek tartják a közhangulatot akik még ezekben az időkben nőttek fel, alapítottak családot és akik a leginkább vágyták a változást. Ezek az emberek mára meglett korúakká értek, viszont mentalitásukban, lelkületükben magukban hordozzák amihez a magyar embereket évszázadok alatt hozzászoktatták és amit manapság a jelen fiatalsága próbál leküzdeni magáról. Említettem, hogy ahhoz hogy megértsük ma milyen folyamatok alapján éljük életünket, vissza kell tekinteni a múltunkba, viszont eddig csak ezt érintve a Himnuszunkról esett szó. Nem kell a történelmi korokat részletesen vázolni, hogy lássuk, sokszor saját magunk ellenségei voltunk.
Szent István "államalapítónk" aki a keresztény vallás magyar terjedéséért volt felelős, minden magyar pogányon példát statuált aki nem volt hajlandó behódolni az új vallás oltárán. Magáénak tudta az államalapítást, ami csak nagylelkűen mondható az ő érdemének, előtte a magyar törzsek szövetsége jelentette a Magyar Fejedelemséget amit ő maga, bajor érdekházasság révén legfőképp a németek és más egyéb nemzetségek segítségével vert szét. Centralizálta a hatalmat, minden önrendelkezési jogot elvett a törzsektől, és kihirdette az egységes, keresztény nagy Magyarországot. Mivel a központosított hatalmat főleg a keresztény vallás biztosította neki, így az új törvénykezésekben a megmaradt magyarság keresztény hitre való térítése volt a fő célja. Mindezt nyilván azért, hogy a magyarság, ami ellen harcolt, túléljen.(WTF) Így lettünk saját magunk elnyomói.
Kevéssel ezután túléltünk egy mongol inváziót, amit tévesen ugyan de tatárjárásként ismerünk. A magyarság megroppant és kevesebb mint felére csökkent a népessége. A keresztény uralkodónk, zsidók segítségével hozta rendbe az országunkat, ilyentájt épültek a zsinagógák illetve a zsidónegyedek is. Mindezek után szembe kellett néznünk a törökökkel is, aminek következményeképp a magyar föld huzamos ideig török hódoltság lett. Természetesen ezek után sem ússzuk meg más hódítók nélkül, igaz ők már másképp voltak "csomagolva". Az osztrákok befolyása ellen 1848-49-ben tett kísérlet kudarccal zárult, de minden bizonnyal ha tudták volna, hogy két világháborút követően az ország kétharmadát elcsatolják a maradékot pedig megszállják az oroszok, amiből ismételten nem tudtunk kiszakadni, lehet nem is próbálkoztak volna.
Az orosz befolyás fokozatosan csökkent és a Kádár-rendszer "második vagy utolsó felében" szinte alig érezhető mód volt jelen az emberek mindennapi életében, legalábbis a látszat ez volt. Ezért hivatkozhatnak rá öregeink úgy, mint az időszakra amiben a legjobb volt Magyarországon. Igaz más perspektívájuk nem igen lehetett, tehát mondjuk inkább, hogy ilyenkor volt a legkevésbé rossz itt élni. Az orosz fajta diktatórikus rendszer nagyban alapult a megfélemlítésen illetve besúgóhálózatokon, bárkit bármiért "elvihettek", így nem meglepő, hogy az itt élők zárkózottabbá, paranoiásabbá, depressziósabbá váltak, ami alapjaiban változtatta meg a társadalmat. Az emberek messzebb kerültek egymástól mint bármikor ezelőtt, aminek következményeképp "mikroverzumokban" kezdtünk élni, ami adott esetben jelenti az ember szűkebb családi vagy baráti körét, legrosszabb esetben saját magát. Kialakult a társadalmi társas magány, így jutottunk el 1989-ig.
A "rendszerváltásnak" a legérdekesebb oldala az volt szerintem, hogy nem igazán tudtuk kit váltunk le kire. Vagy mit mire. Ezzel ugyanis szépen keretbe foglaltuk eddigi történelmünket azáltal, hogy először igaz, orosz segítséggel és befolyással de ismételten saját magunk elnyomóivá váltunk. Természetesen levehetnénk magunkról a felelősséget azzal, hogy Gerő, Rákosi, Kádár és társaik csupán a szovjet vezetés magyar helytartói voltak, de ez nem lenne teljesen igaz, mivel kihasználták és élvezték az összes ezekkel járó privilégiumot, amibe valamiért nem fért bele a közemberek életének javítása. (A "gulyáskommunizmus" sem szívügyből, hanem a későbbi esetleges lázadás megelőzése miatt volt) A nép skandálta ugyan az évszázadok óta hőn áhított szabadságot, de a jelentésével nem igen lehetett tisztában senki. A szabadsággal az új vezetőinket tüntettük ki, akiknek már nem kellett tovább jelenteni Moszkvába. Leváltottuk magunkat magunkra.
A "változásnak" nem csak politikai úton kellett volna bekövetkeznie, hanem társadalmilag, a fejekben, pszichésen is. Tény, hogy közeledtünk nyugat felé, a boltok polcain megjelentek nyugati árucikkek, divatáruk, filmek, videojátékok stb...de a nyugati mintára felépített fogyasztói kultúra mellett az embereket meg kellett volna tanítani arra is, hogy ne révedezzenek a múltba, ne zárkózzanak el a változásoktól, hogy legyenek nyitottak egymásra, de ami a legfontosabb; a társadalmi felelősségvállalásra. Míg a kommunista időkben a kollektivista eszme csak egy kikényszerített eszköz volt a párt-diktátor gyarapodásához, addig a szabad világban egy lehetőség amivel a saját életünket tehetjük jobbá. 
A magyar emberekbe történelmi traumákon keresztül rögzült a "kell egy vezető (vagy elnyomó)" attitűd, amire azért is van szükség, mert bizonyos helyzetekben a társadalomnak kifejezett igénye van az áldozat szerepre. Mind pszichésen, mind demográfiai szempontokból a magyar társadalom egyszerűen nincs felkészülve és teljesen alkalmatlan a fentebb emlegetett közös felelősségvállalásra, a szabadságra.
Ahhoz, hogy alkalmasak legyünk ezekre a hőn áhított dolgokra, arra lenne szükség, hogy belássuk, nem az a pár ember felelős az életünkért akiknek parlamentekben kijelölt ülőhelyük van, hanem Mi. Nem azért élünk rosszul esetleg jól, mert egy miniszter meghozott egy döntést, hanem Mi amiért megengedtük nekik azt, hogy megtegyék. Ahogyan a pénznek is annyi értéke van amennyit tulajdonítunk neki, máskülönben csak egy darab papír, addig egy parlamenti képviselő vagy az ország vezetője csupán addig az, amíg a társadalom bizalmat szavaz neki, máskülönben ugyanolyan ember mint Mi.
Az ember ennél kevésbé fajsúlyos dolgokban is nehezen vagy sehogy sem tud felelősséget vállalni, a munka-párkapcsolat-gyerek-számlák tehát maga az élet mellett, így legalább ezt, amit lehet, más vállára helyezi. Ezzel alapvetően nem is lenne probléma, míg úgy tekintünk rá (társadalmilag teljesen egyöntetűen) mint az értünk, a közért folytatott felelősségteljes munka. (Igen, ezt hívjuk közmunkának.) A hangsúly a munkán van, tehát ha valaki miniszter, titulusát nem élheti meg karizmatikusan, mint a diktatúrákban vagy a királyságokban teszik-tették, mert neki nem vitapartnerei lesznek, hanem ellenségei. A történelmi tananyagunk, a depresszív ünnepeink, himnuszunk, a felelősség elutasítása vagy az kényszeredett áldozat szerep mind azt a célt szolgálják jelenleg, hogy a mindenkori hatalmat a magyar társadalom szolgálja ki és ne fordítva.
Kevesen emlékeznek meg az 1848-49-es eseményeket követő években elszenvedett szörnyű retorziók több száz civil áldozatáról, ahogyan Kossuth Lajos politikai manipulálásai miatt hazaárulónak kikiáltott Görgey Artúrra sem úgy tekintünk vissza mint több ezer magyar ember megmentőjére, de még csak nem is trianonban csatolták el az ország nagy részét hanem 1851-ben megtorlásképp, aminek keretein belül (nyilván továbbra is a monarchia részeként) a mai Horvátországot az oda tartozó horvátok illetve Erdélyt a székelyek kapták. Trianon sem a magyarok elleni bosszúként értelmezendő, annál inkább az Osztrák-Magyar Monarchia büntetése volt, ami "legalább" arra tökéletes volt, hogy elszakadjunk attól a hatalomtól akiknek az aradi vértanúkat "köszönhettük" nem kevesebb mint 70 évvel azelőtt...
...Itt véget is ért a magyar fiatalok boldogtalansága...avagy a depressziós magyarok első része. A következő részben ott folytatjuk ahol abbahagytuk, aztán a jelenre térünk, azon belül az oktatás, a fiatalok általános lelkiállapota, a változtatni akarás és miért nem sikerül, illetve egy kis aktuálpolitika lesz terítéken!
Ha nem értesz egyet, más állásponton vagy, írj kommentet, beszélgessünk, vitatkozzunk róla! Köszönöm ha a végére értél!
