Példaképe vagy követendő mintái mindenkinek vannak, legalábbis jobb esetben, ha tudja hova szeretne eljutni, de nem mindegy mit vagy kit vesz valaki alapul. Vegyük példának a focit, amin keresztül egészen jól lehet érzékeltetni a magyar minták, példák legnagyobb problémáját.

A magyar football - amit a magyar kormány csupán anyagiakkal és szinte üresen álló stadionokkal támogat - már régóta egy olyan mély gödörben van, amiből úgy tűnik nincs esély a kimászásra. A megoldás nem is lehetne egyszerűbb: követendő és megbecsülendő példákat kellene a magyar fiatalok elé állítani, olyanokat, amilyenek az elmúlt évtizedekben nem igen akadtak. Természetesen azért az utóbbi időszakokban is voltak és vannak közepesen ünnepelt "sztár" focistáink. Ilyenek voltak az ezredforduló környékén: Lipcsei Zoltán és a tragikus körülmények között elhunyt Fehér Miklós, vagy az őket követő - viszonylagos nagy karriert befutott - Király Gábor, Gera Zoltán és Dárdai Pál; de ha nagyon őszintén tekintünk karrierjükre, akkor láthatjuk, hogy igazából csak a magyar média emelte őket "Ronaldói" magaslatokba, a külföldi ligákban leginkább megmaradtak a mérsékelt értékeléseknél. 

De mi történhetett az Aranycsapat hagyatékával? Hová tűntek futball csillagaink? 

Véleményem szerint sehova. Ne gondoljuk, hogy ma egy magyar fiatal tehetségtelenebb lenne bármely más nemzet fiataljainál, csupán más a hozzáállásuk. Míg másoknál, például a portugáloknál vagy a dél-amerikaiaknál egy kitörési lehetőség, addig a magyar foci és követett mintáinál: az olaszoknál, angoloknál vagy franciáknál - kevés kivétellel - leginkább az üzleti szempontok érvényesülnek, így egy jó profitot termelő biznisz vált belőle. Míg Magyarországon az Aranycsapat idején az előbbi példa érvényesült: a latin amerikai túrára is szökés által jutott ki a csapat, ahonnan páran már nem is tértek haza, addig manapság a gyors gazdagodás és a korai "nyugdíjba vonulás" lehetősége adja az "ambíciót". 

Manapság egy magyar focista azt láthatja, hogy nem kell kemény munkát, időt és energiát fektetnie ahhoz, hogy elérje ezt a delejes célt, elég, ha a többieknél szerencsésebben rúgja fel a labdát, vagy szerencsésebben ismerkedik össze a megfelelő emberrel és már kapja is a zsíros forintokkal, autóval és számos más extrákkal járó szerződést. Miért menjen külföldre, ahol már azért is meg kell dolgoznia, hogy a cserepadra ülhessen, hogy aztán még keményebb munkával nevet szerezzen magának a kezdőcsapatban, és sikeres karriert építhessen magának, ha tized annyi "küzdelem" árán itthon is jóval az átlag fölötti életszínvonalat biztosíthat magának?! Mit gondoljon a fiatal, mikor Magyarországon futballal haknizó sportkommentátorok elemzik a meccseket és a játékosok teljesítményét, mikor valaki nulla sport vagy üzletemberi teljesítményt felmutató harmadik számú kapusból az ország egyik vezető csapata igazgatója lehet?! És ez csupán a jéghegy csúcsa. 

A tréningeket olyan edzők tartják, akikre aligha nézhetnek fel, már ha a teljesítményt és a belefektetett munkát vizsgáljuk: legtöbbjük a fociból bőven kiöregedett veterán, akik szakmai múltja pár másod-harmadszámú csapaton nem mutat túl, így sem mentálisan, sem sportszakmailag nem tanulhatnak tőlük semmit. Persze van ellenpélda is, ilyen az utóbbi időben a magyar válogatottat vezető Dárdai Pál is, akire már méltán tekinthettek fel a fiatalok, a siker sem maradt el. A kérdés jogos: miért nem ezek az emberek vezetik a jövő focista generációjának kinevelését? A válasz egyszerű: míg a karriert befutott sportolóink ténylegesen sportként viszonyulnak hozzá, addig a felelős döntéshozók kizárólag az üzleti szempontokat részesítik előnyben, a kettő pedig egyáltalán nem fedi egymást. Legalábbis itt. A másik ok, hogy rendkívül kevesen vannak, egészen pontosan két ilyen személyt emelhetünk ki: a fent már említett Dárdait és a nemrégiben visszavonult Király Gábort. Ők azok, akik jó példaképként állhatnának a gyerekek előtt, és ők azok, akik még értenek a nyelvükön és képesek megszólítani őket. 

A magyar médiát pontosan azok lepték el, és azok jelzik az irányt, akik képesek ezeket a kétes üzleti érdekeket kiszolgálni. Munkájuk semmilyen szempontból sem előremutató, rossz és káros példát állítanak a jövő generációja elé. Ez nem csak a fociban érhető tetten, a közéletben, az üzleti szférában is számos olyan minta áll, amiket látva nem lehet csodálkozni a hanyatló tendencián, vagy a folyamatos elvándorláson. 

Ha a hitelességet és a népszerűséget nem választja majd el egy éles vonal, ha kizárólag a kompetenciát, a munkát, az alázatot és odaadást jutalmazzák az annak kijáró fizetséggel és annak extráival, akkor talán javulhat majd a helyzet. Addig viszont marad az "apadhatatlan" reménykedés.

Ha tetszett, lájkolj minket Facebookon is! Köszönjük!

Ha van véleményed a témában, írj egy kommentet és beszéljünk róla!